Reggel, korán, ébredés, óra, zuhany, kávé, időhúzás, menni kell, pakolás, öltözés, átöltözés, most jó, táska, napszemüveg, zene, telefon, busz, támaszkodás, tömeg, egyedül, leszállás, séta, sok séta, hegyen, kapu, intek, lépcső, még lépcső, szárnyas ajtó, itt van, itt vagyok, maradok, sokáig, nevet, én nem tudok, sietés, zebra, futás, busz, ablak, zene, megálló, séta, haza, csend, egyedül.

Tegnap már kézenfogva sétált a folyosón.

Strandra. Akarok. Menni.

Update. Mióta felpróbáltam a kék, oldalt megkötős, háromszög bikinimet, inkább valami elhagyatott tengerpartra akarok menni, ahol nincs sok ember. Fogalmam sincs, hogy tudom minden évben kinőni a felsőrészt. Csak a felsőrészt.

- Képzeld, holnap randim lesz. Szerinted mennyi az esélye annak, hogy az illető nem rohan el az első tíz perc után, ha manólányt is viszem magammal?
- Őszintén? Semmi.

Hát, nem rohant el.

Az elmúlt időszakban kiderült, hogy

- egyáltalán nem vagyok netfüggő, kicsitsem, és képes voltam a pannon bolt előtt nem leborulni a szerződéskötésem után, hogy jujjdejó, van netem megint, száguldhatok az internetes sztrádán ismét,
- hétfőn transzplantációs kivizsgálásra alkalmasnak találtattam másfél órás várakozás után, június 26. után kezdődnek a mindenféle vérvételek és keresztpróbák, manólánnyal összeismerkedtünk a többi beteggel a másfél óra  után, aztán közöltem, hogy minket várnak vissza a másik kórházba felvétel céljából, ne nézzen már rám ilyen döbbenten és értetlenül az egy darab kórházi személyzet, aki a Joli néni, nem akarok előre kerülni a sorban, dehogy, nem azért zaklatom, merthogy nekünk nem kell vérvétel, nem kell gyógyszer, semmi, csak a papírokat akarom beadni, hogy lássák, itt jártunk, és máris viszem a rohangáló gyermeket a folyosóról, higgyék el, ez mindannyiunk érdeke.  Kiskorú addigra az összes újságot odahozta nekem, beszerzett pár új tollat egy ismeretlen úriembertől, szétosztogatta a zsebében talált kincseit (nem akarom tudni, hogy honnan szerezte őket), meg lerabolta bejutásunk után a vérvételes csövek készletét, minden színből hozott egyet, és némi ragasztót és fecskendőt is eltulajdonított, de mindez bőven megérte a személyzetnek, aki a Joli néni, mert távozásunk után csend lett. A táskám meg úgy nézett ki, mintha drogközpont lennék.
- kedden végre eltávolították a manólány nyakából a centrális kanült, és átültették a mellkasába a téziós katétert. Ami jó dolog, örülünk neki. Csak nem kellett volna az altatóorvosnak közölnie velem utána, hogy ők nem is ismerték ezt a technikát, most csináltak először. Lesápadásom után azt válaszoltam, hogy engem az sem érdekel, ha tankönyvvel a kezükben oldották meg a problámát, nagyon örülök, hogy sikerült, és nagyon ügyesnek tartom érte őket, higgye el nekem.
- pénteken máris hazahozhattam a zsebbombázót, és nem tartom kizártnak, hogy a nővérek nagyon-nagyon boldogok voltak emiatt, sőt.
- exférjem nem tart igényt ismét a nyári szünetre, (gyerekek októberben voltak nála utoljára), sőtmitöbb, harminc, azaz harminc perc után úgy érezte, hogy neki elég volt a láthatásból a kicsivel, és kb. fél évig most ismét nem lehet számítani a feltünésére.

Amikor mondják, el sem  hiszem, ugyanúgy állok az ajtóban, és kérdőn nézek a kérdezőre. Fáziskésés. Lelassult reakciók. Az agyam nem reagál. Ezt nem mondhatták, és én nem hallottam. Hiszen évek óta erre várok, hogy valaki végre azt mondja, hogy a transzplantosok megkérdezték, hogy anyukánál végeztek-e már kivizsgálást, mert sokkal jobb esélyei lennének a kicsinek élődonoros és rokoni átültetésnél, ha hétfőn lejönnek, megbeszéljük, hogy mikor kezdjük a vizsgálatokat, és akkor nem kell várni a listára, és én csak állok az ajtóban, kezemben a manólány ujjai, és közben arra gondolok, hogy évek óta, amióta csak tudom, hogy beteg, évek óta kérdezgetem a kezelőorvosunkat, hogy nem-e lehetne, hogy esetleg, hogy netalán, hogy mi lenne, ha, és ő mindig nemet mondott, és soha nem támogatta ezt az ötletemet, és nem, nem engem féltett, és most, az ittenieknek az első gondolata, hogy talán az én vesém is jó, mi lenne, ha megnéznénk, és hétfőn megyek a transzplantra megbeszélni, hogy igen, vállalom, ha jók az eredményeim, vállalom, hogy hónapokig különböző orvosokhoz fogok mászkálni, akik jobban fogják ismerni a testemet egy idő után, mint én, mint bárki más, akinek valaha is köze volt hozzám, vállalom a vérvételeket, vállalom a műtétet, pedig én aztán nem bízom egyetlen orvosban sem, és utálom a kórházakat, vállalom a kockázatokat, és ne mondd, hogy veszélyes, tudom, pontosan tudom, de neki igazából ez az egy esélye van, mert ha túl sokáig van dialízisen, egyre rosszabbak lesznek a vénái, egyre vérszegényebb lesz, egyre több szövődmény lép majd fel, és egy idő után nem bírja majd a szive, és nem tudok négy évet várni újra a csodára. Érted? Érted.
Hát ezért.

Egy hét múlva megint egy műtő előtt ülök majd egyedül.

És miközben alszik az ágyon a roham után, én megbeszélem az igazgatónővel, hogy sajnos idén sem kap bizonyítványt, és hogy nem, nem fog menni ebben a tanévben, mert nem tudják garantálni, hogy nem sérül meg véletlenül a centrálja, (én sem tudom garantálni, hogy egy rosszabb pillanatában, amikor a S. tombol a szervezetében, nem rántja meg), és amikor megkérdi a hölgy kedvesen, hogy vajon mikor fog vesét kapni, csak annyit mondok halkan, hogy nem tudom. Nem tudhatom. Az előzőre négy évet vártam. Most is várunk. Ha megszólal a telefonom, azt jelenti, hogy egy kisfiú vagy kislány meghalt, és a szülei aláírták a beleegyező nyilatkozatot, hogy donor lehessen, és elvégezték a tipizálást, és a számítógép kidobta az első két névre a manólányét is. Ha megszólal a telefonom, mindent félbehagyva rohanok be a transzplantációs klinikára, és órákat fogok megint várni, mire kimondják majd, hogy igen, elvégzik a beültetést. Vagy hazaküldenek, sok órás várakozás után. Ha megszólalna a telefonom, csoda lenne.
De én már évek óta nem hiszek a csodákban.

Úgyhogy legközelebb biliárdozni, dartsozni, vagy bowlingozni megyünk. Vagy csocsózni. Attól függ, melyiket tudom villámgyorsan, netán képek és leírás alapján megtanulni. Érdekes este lesz, már előre látom.

Ő elfelejteni nem fogja tudni, én pedig leírni.

Utálom a vonzerőt. Az enyémet, és másét.

“CLARE: Nehéz, amikor az ember itt marad. Várok Henryre, és nem tudom, hol van, nem tudom, hogy van. Nehéz annak, aki marad.
Elfoglalom magam. Úgy gyorsabban telik az idő.
Egyedül fekszem le, egyedül ébredek. Sétálok. Addig dolgozom, amíg elfáradok. Nézem, hogyan játszik a szél a szeméttel, amely egész télen a hó alatt lapult. Minden egyszerűnek látszik, amíg az ember el nem tűnődik rajta. Miért fokozza a szerelmet a távollét?
Réges-régen a férfiak tengerre szálltak, és az asszonyok vártak rájuk, a víz partján álltak, lesték a parányi hajót a láthatáron. Most én várok Henryre. Nem a maga akaratából tűnik el, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Várok rá. A várakozás minden perce egy évnek, egy örökkévalóságnak tetszik. Minden perc olyan lassú és áttetsző, mint az üveg. Minden percben megannyi végtelen mozdulat várakozik. Miért ment oda, ahová nem követhetem?

HENRY: Milyen érzés? Milyen érzés?
Néha olyan, mintha az ember figyelme csak egy pillanatra kalandozott volna el. Aztán az ember összerezzen, és rájön, hogy a kezében tartott könyv, a piros kockás, fehér gombos pamuting, a kedvenc fekete farmerja meg a sarkán már majdnem lyukas barna zokni, a nappali, az éppen fütyülni készülő teáskanna a konyhában: mindez eltűnt. Az ember ott áll meztelenül, bokáig a jeges vízben, egy árokban, holmi ismeretlen vidéki út mellett. Az ember vár egy percig, hátha mégis visszaugrik a könyvéhez, a lakásába et cetera. Mintegy ötpercnyi káromkodás, vacogás után, reménykedve, hogy hamarosan eltűnik innen, az ember elindul valamilyen irányba, és idővel elér egy tanyaházhoz, ahol vagy lop, vagy magyarázkodik. A lopásnak néha sitt a vége, ám a magyarázkodás hosszadalmasabb, sok időt vesz fel, és mindenképpen hazudni kell, és néha annak is csak az a vége, hogy az embert börtönbe hurcolják, hát minek.
Néha az ember úgy érzi, mintha túlságosan gyorsan állt volna fel, még akkor is, ha ágyban fekszik, félálomban. Vér tolul a fejébe, szédül, úgy érzi, mintha zuhanna. Keze-lába remeg, aztán már nem is érzi őket. És megint máshol találja magát. Csak egy pillanat az egész, az embernek annyi ideje van csak, hogy megpróbáljon megkapaszkodni vagy csapkodni (miközben kárt tesz magában vagy valami értékes tárgyban), és máris ott siklik az Ohio állambeli Athens Motel 6 szállójának erdőzöld szőnyeggel borított előcsarnokában, 1981. augusztus 6-án hajnali 4.16-kor, és beveri a fejét valakinek az ajtajába, mire az illető, bizonyos Ms. Tina Schulman Philadelphiából ajtót nyit, és sikoltozni kezd, mert egy meztelen, az utazástól szinte füstölgő hátú férfi fekszik eszméletlenül a lába előtt. Agyrázkódással tér magához a megyei kórházban, ahol rendőr ül az ajtaja előtt, és egy recsegő táskarádión a philadelphiai focicsapat meccsét hallgatja. Szerencsére ismét elveszti az eszméletét, és csak jó pár óra múlva ébred újra fel a saját ágyában, amint a felesége igen-igen aggódva hajol fölé.
Az ember néha elragadtatott örömet érez. Minden nagyszerû, minden ragyog, aztán egyszerre csak hányinger fogja el, és már ott sincs. Lehány valami kertvárosi muskátlit vagy az apja teniszcipőjét vagy a saját fürdőszobája kövét három nappal korábban vagy a fajárdát az Illinois állambeli Oak Parkban úgy 1903 táján vagy egy teniszpályát egy szép őszi napon az 1950-es években vagy a tulajdon meztelen lábát a legkülönbözőbb időpontokban és helyeken.
Milyen érzés?
Pontosan olyan, mint azokban az álmokban, amikor az ember egyszerre csak rájön, hogy vizsgáznia kell valamiből, amiből nem készült, ráadásul teljesen meztelen. És a tárcáját is otthon hagyta.
Amikor ott kinn vagyok, az időben, kifordulok magamból, önmagam elszánt változata vagyok. Tolvajjá válok, csavargóvá, menekülő, bujkáló állattá. Öregasszonyokat rémisztgetek, gyerekeket ejtek ámulatba. Trükk vagyok, elsőrendű illúzió, teljesen hihetetlen, hogy létezem.
Milyen logikája lehet mindennek a jövés-menésnek, ennek a diszlokációnak? Van-e mód rá, hogy egy helyben maradjak, hogy a jelenben létezzem minden sejtemmel? Nem tudom. Vannak jelzések; mint minden betegségnél, vannak sémák, lehetőségek. Kimerültség, hangos zaj, stressz, hirtelen felállás, felvillanó fény – mindezek előidézhetnek egy rohamot. De: megesik, hogy a vasárnapi Timest olvasom, a kezemben kávé, Clare mellettem szunyókál az ágyon, és egyszerre csak 1976-ban vagyok, és nézem tizenhárom éves önmagamat, amint a nagyszüleimnél füvet nyírok. Némelyik roham csak percekig tart; mintha olyan autórádiót hallgatna az ember, amelyik nehezen marad meg egy-egy állomáson. Tömegben találom magam, valamiféle hallgatóság vagy csürhe közepén. De éppen ilyen gyakran vagyok egyedül, egy mezőn, házban, autóban, tengerparton, egy általános iskolában az éjszaka közepén. Attól félek, hogy egyszer egy börtöncellában találom magam, vagy emberekkel teli felvonóban, vagy egy autópálya közepén. A semmiből bukkanok elő, meztelenül. Hogyan magyarázzam meg? Sosem voltam képes magammal vinni semmit. Se ruhanemû, se pénz, se igazolvány. Az idő nagy részében ruhaneműt próbálok szerezni, és bujkálok. Szerencsére nem vagyok szemüveges.
Eléggé ironikus ez az egész. Minden, amit szeretek, az otthon örömei közé tartozik: a karosszék nyugalma, az otthonülő életmód egyszerû izgalmai. Csupa szerény örömre vágyom. Egy krimi este az ágyban, Clare hosszú, vörösarany hajának illata, amikor még vizes mosás után, egy levelezőlap egy vakációzó baráttól, a kávéban feloldódó tejszín, a bőr lágysága Clare keble alatt, a kipakolásra váró fûszeres zacskók szimmetriája a konyhai pulton. Szeretek bóklászni a polcok között a könyvtárban, miután a vendégek hazamentek, megérinteni a kötetek gerincét. Az ezek utáni vágy hasít belém, amikor elszakít tőlük az Idő szeszélye.
És Clare, mindig Clare. Clare reggel, álmosan, gyűrött arccal. Clare, amint belemerül a karja a papírkészítő dézsába, kiemeli a mintát és rázogatja, hogy a rostok egybeálljanak. Clare, amikor olvas, haja a szék támlája mögött, Clare, amikor krémet masszíroz érdes kezébe lefekvés előtt. Clare halk hangja a fülemben.
Utálok ott lenni, ahol ő nincs, amikor ő nincs. Mégis mindig elmegyek, és ő nem képes utánam jönni.”

És akkor ott a telefonomon a neve, és hallom a háttérzajt, és tudom, hogy a pultnál állnak, és az első gondolatom az, hogy nekem ott kellene lennem, és nekik meg mellettem, ott, a hangzavarban, a füstös és pici helyen, ott, ahol nincs kint a blogom a falon, és sosenem is lesz, és nevetek nekik, és mondom, hogy hiányoznak, mert tényleg és nagyon, és az elmúlt öt hónapomat elcserélném egy estére bármikor velük.